Sohasem gondoltam volna, hogy ezt a két szót valaha is egy mondatba fogom foglalni, most is kicsit oximoronnak érzem.

Ami persze marhaság, hisz Asa felnőtt. Tudom, nem látszik rajta. Hiába állati magas, hiába vastag a hangja, hiába 22 éves, akkor is csak egy hórihorgas testen himbálódzó szépséges gyerekarc, cseppet sem trendi frizurával.

Olyan, mintha egy programmal modellezték volna, milyen is lesz nagykorában, vagy mint egy gonosz mém, amiben egy hosszú pálcika testre illesztették buksi fejét, az ártatlanul a világra csodálkozó, nagy, tiszta, kék szemeivel.

Mozgolódtak már persze korábban is a hormonok, a felejthető Vándorsólyom kisasszonyban a lufilánnyal romantikázott,

volt nyalifali-tipitapi a Közöttünk az űrben is,

de azok valahogy nem vágtak mellbe úgy, mint most ez a sorozat.

Megint a youtube a ludas és az uborkaszezon, amikor más sorozat híján, az egyéb videókba bevágott reklámokból értesültem arról, hogy érkezik a második évad. Így secperc alatt azon kaptam magam, hogy nyakig vagyok egy tinisorozatban, amiben Asa épp azon nyüglődik, hogy nem képes magához nyúlni, pedig az erekcióval nincs semmi probléma.

Elbizonytalanodtam, van-e itt nekem bármi keresnivalóm, de szerencsére nem adtam fel és maradtam.

Elsősorban tinédzserek különféle problémáira keres megoldást ez a sorozat. Asa szokás szerint koraérett, intellektuális és kívülálló. Fura fiú fura dzsekiben (azóta kultikus),

fura baráttal

és fura anyával.

Anyja szexuálpszichológus, így hemzseg a lakás a különféle fallikus szimbólumoktól és szexuális segédeszközöktől. Kiemelten szívén viseli fia normális szexuális fejlődését, reménykedve keresi spontán magömlése nyomait, az önkielégítés bizonyítékait. És persze gátlástalanul, szégyenérzet nélkül, szabadszájúan megbeszél vele bármit, akár akarja, akár nem.

Az ő terápiáit kihallgatva kezdi el praktikus tanácsokkal ellátni diáktársait Asa úgy, hogy nem hogy partnerrel nem volt semmilyen szexuális tapasztalata, de ugye még saját magával sem (az más kérdés, hogy érzelmi és egyéb intelligenciája a többiek fölé emeli).

Na de a történet ennél sokkal többről szól. Zűrös családi hátterekről, nemi identitás kereséséről és felvállalásáról, fóbiákról, kiközösítésekről, első szerelemről, igaz barátságról, aminek kedvéért az ember akár ilyen őrültségekbe is belemegy.

Bemutatja azt is, milyen nehéz tinédzserkorú gyerek szülőjének lenni, de talán emlékszünk még arra, hogy a másik oldalon állni sem piskóta. Szép lassan mindenki magára talál (többnyire viccesen kínos, de nagyon szerethető szituációkon keresztül), a frusztrált tinédzserek éppen úgy, mint a korábbi csalódásaik következtében kötődni képtelen felnőttek.

A színészek mind kiválók.

A három főszereplő tinédzser remek választás, de talán az anyát játszó Gillian Anderson az, aki a legnagyobb meglepetést okozza. Helyesebb, mint bármikor, lazább, mint azt valaha is feltételeztem volna róla. A hippis-dilis, esendő nőszemély szöges ellentéte a karót nyelt, racionális Dana Scullynak.

És akkor vissza is értünk ahhoz az alapvetéshez, hogy a sors mennyire kibabrált a cukimuki-babaarcú Asával. Mert hiába játssza el kiválóan, hitelesen a félszeg szerelmest, képtelenség komoly tényezőként számolni vele, mert minden, vele egykorú csaj mellett úgy néz ki, mintha a kisöccsük lenne.

Totál ugyanez a helyzet a Szerelmünk napjaiban.

Az alapötlet parádés: pucoljuk ki párkapcsolatunkból a nem tökéletes részeket úgy, hogy egy időgép segítségével utólag, a legideálisabb megoldást, helyzetet hagyjuk benne a történetünkben (kérdés persze, hogy egy ilyen "tökéletes" kapcsolat mindkét fél megelégedésére szolgál-e). Hiába hozza Asa a tőle elvárhatót (persze itt se a fizikai paramétereivel nyűgözi le Szansza Sztárkot), hiába tökéletes partner ehhez Sophie Turner, hiába villantják meg Asa vézna kis felsőtestét,

házasodnak össze, majd mondják, eltelt így x év, nem működik a kémia, mert "nővérke" és "öcsike" között nem fér össze (ne jöjjön most senki Szörszivel és Dzsémivel, mert ők meglett, felnőtt emberek).

Nagyon drukkolok Asának. Hogy hiteles lehessen egy sekszi szerepben mielőbb, hogy ne gyűrjék maguk alá a fizikai adottságai sugárzó tehetségét, anélkül tudjon tetszeni, hogy a nézőnek pedofil cukrosnéninek kelljen éreznie magát emiatt. Talán úgy 10-15 év múlva eljön a mi időnk. Addig be kell érnünk az erekció miatti tinédzseres feszengéssel

és lufilányok sétáltatásával.